Manapság egyre többet hallani arról, hogy a sztoicizmus egy „gyakorlati filozófia”, és hogy a követőinek rendszeresen „lelki gyakorlatokat” kell végezniük. Valóban, a modern sztoicizmus reneszánsza során számos könyv, tanulmány és cikk született erről – többek között Massimo Pigliucci és Greg Lopez közös műve is –, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy a sztoicizmus nem pusztán elméleti rendszer, hanem életmód.

Ám fontos tisztázni: mit is jelent pontosan ez a gyakorlás? Ugyanis fennáll a veszélye annak, hogy a sztoikus életmód félreértelmezése egyszerű „life hackinggé”, önsegítő trükkök gyűjteményévé silányul, amely már távol áll az eredeti sztoikus filozófiától.

Ahhoz, hogy ezt megértsük, érdemes párhuzamot vonni más életfilozófiákkal is. Owen Flanagan például rámutatott egy hasonló jelenségre a buddhizmus nyugati felfogásában: sokan úgy vélik, hogy a buddhizmus elsődlegesen meditációt jelent, pedig Ázsiában az átlagos buddhista hívő körülbelül annyit meditál, mint egy átlagos amerikai keresztény imádkozik – vagyis nem túl gyakran.

A valódi buddhizmus alapja nem a meditációs gyakorlatok mennyisége, hanem a Négy Nemes Igazság elfogadása és az Élő Ösvény követése.
Ugyanígy, egy keresztényt sem az imák száma tesz kereszténnyé, hanem az, hogy életét a Tízparancsolat és Jézus tanításai szerint éli.

Gyakorlás ≠ öncélú technikázás

A sztoicizmus reneszánsza elsősorban az Egyesült Államokból indult, ahol a pragmatizmus hagyományosan erős. Ezért nem meglepő, hogy idővel megjelentek a sztoicizmus „félrecsúszott” változatai is:

• Broicism – a sztoicizmus félreértése mint „keményfiúk” filozófiája,
• $toicism – a sztoicizmus eltorzítása a sikerhajhászás és anyagi jólét szolgálatába,
• stoicisM – katonai alkalmazása pusztán hatékonyságnövelés céljából, morális megfontolások nélkül.

Valóban, ahogy Pierre Hadot is kifejtette a Filozófia mint életmód című alapművében: a sztoikusok fontosnak tartották az aszkésziszt (gyakorlatot), de ezek a gyakorlatok gyakran nem kizárólag sztoikus eredetűek voltak, hanem a hellenisztikus filozófiai iskolák közös örökségéhez tartoztak.

Például a híres napfelkelte-meditáció, amely során a természet rendjét szemléljük, eredetileg nem sztoikus gyakorlat volt, hanem a püthagoreusoktól származik, jóval a sztoikus iskola megalakulása előtt. Ugyanez igaz a premeditatio malorum (a várható bajok előrevetítése) technikájára, amely a hedonista cirenaikusoktól ered.

Miért nem elég a “lelki gyakorlatok” végzése?

Fontos leszögezni: nem az a gond, ha valaki lelki gyakorlatokat végez.
A probléma az, ha valaki ezekkel önmagukban azonosítja a sztoicizmust.

Ahogy a buddhista nem lesz buddhistává pusztán meditációval, a sztoikus sem válik sztoikussá attól, hogy időnként végez néhány gyakorlatot.

Az ókori bölcsek – köztük Epiktétosz – világosan fogalmaztak: a filozófia nem egy sor gyakorlatból állt, hanem egy egész életmódot jelentett.
Epiktétosz gyakran az atlétákhoz hasonlította a filozófusokat:

„Szeretnél olimpiai bajnok lenni? Csodás! De előbb gondold végig: kemény edzés, szigorú diéta, fáradhatatlan kitartás, forróságban és hidegben való gyakorlás, sérülések, és még így sem biztos a győzelem. És még ha veszítesz is – mindez akkor is része az útnak.”

Vagyis: nem elég alkalmankénti erőfeszítéseket tenni. A sztoikus életmód folyamatos, következetes elköteleződést kíván.
Nem egyetlen meditáció, nem egyetlen napfelkelte-szemlélés, hanem egész életünket átható döntések és szokások rendszere.

A “gyakorlat” két arca

Az angolban a „practice” szónak két értelmezése van:

• 1. valamit szokásszerűen, rendszeresen teszünk (habitual practice),
• 2. valamit ismétlődően gyakorolunk, hogy ügyesebbek legyünk benne (skill practice).

A mai modern sztoikus gyakorlatok – mint például a naplóírás, vagy a premeditatio malorum – a második csoportba tartoznak: készségeket fejlesztenek.
De a valódi sztoikus életvitel az első csoportba tartozik: szokássá kell válnia, hogy mindig a sztoikus elvek szerint élünk, nemcsak a gyakorlás idejére.

A filozófia mint orvoslás

Epiktétosz egy másik, nagyon erőteljes hasonlattal is élt:
A filozófiai iskola olyan, mint egy orvosi rendelő:

„Azért jössz ide, mert beteg vagy – lelki betegségeid vannak: vágyak, félelmek, rossz ítéletek. És ha úgy távozol innen, hogy csak tapsolsz a szép szavaknak, de nem változol meg, akkor semmit sem ért az egész.”

Ahogyan a beteg sem gyógyul meg attól, hogy pusztán meghallgatja az orvos tanácsát, úgy a filozófiát is meg kell élni – nap mint nap alkalmazni a tanultakat.

Hogyan néz ki a valódi sztoikus gyakorlat a mindennapokban?

Az igazi sztoikus „gyakorlás” nem egy elkülönített napi rituálé, hanem egyfajta élő jelenlét: minden pillanatban a sztoikus elvek szerint kell mérlegelni a tetteinket és döntéseinket.

Ez a mindennapi életbe beépített gyakorlat a következő kérdéseken alapul:

1. A négy fő erényhez való hűség

Minden helyzetben meg kell kérdezni magunktól:

• Bölcsesség: Jól ítélem meg a helyzetet? A legjobb tudásom szerint döntök?
• Bátorság: Nem a félelem vagy a kényelmesség irányítja a döntésemet?
• Igazságosság: Tisztességesen és mások jogait tiszteletben tartva cselekszem?
• Mértékletesség: Nem viszem túlzásba a vágyakat, nem esek túlzásokba semmiben?

2. A “rajtunk múlik” kérdése

A sztoikus alapelv, hogy csak azon dolgokra szabad figyelmet fordítanunk, amelyek valóban a mi hatáskörünkben vannak:
a saját ítéleteinkre, döntéseinkre, reakcióinkra.

Mindig fel kell tennünk magunknak:

• Ez a dolog az én kezemben van, vagy külső körülményeken múlik?
• Ha nem tudom befolyásolni, el kell engednem a felette érzett aggodalmat.

3. A legjobb ítélet alkalmazása

A sztoicizmusban hatalmas szerepe van a józan észnek és az értelemnek.
Nem elég érzések vagy impulzusok alapján dönteni: minden helyzetben a lehető legjobb, leglogikusabb döntést kell keresnünk.

• Milyen bizonyítékok állnak rendelkezésemre?
• Mik a valós alternatívák és következmények?

4. A sors által kiosztott szerepek vállalása

A sztoikus filozófia szerint minden ember különböző szerepeket kapott az élettől: gyermek, szülő, barát, állampolgár stb.

A kérdés nem az, hogy szerettük volna-e ezeket a szerepeket, hanem hogy a lehető legjobban teljesítjük-e őket.

• Jó apa/anya, jó barát, jó kolléga vagyok most?
• Mit kíván tőlem a kötelességem ebben a helyzetben?

5. Kozmopolitizmus – az emberiség iránti felelősség

A sztoikusok hirdették az egész emberiség közösségét.
Minden embertársunkat méltósággal, tisztelettel kell kezelni – függetlenül vallástól, nemzetiségtől, bőrszíntől vagy társadalmi helyzettől.

• Tiszteletet adok-e mindenkinek, akivel találkozom?
• Gondoskodom-e közvetve vagy közvetlenül a közösségemről, a bolygóról?

A valódi sztoikus élet: nem gyakorlatok gyűjteménye, hanem életforma

Ha valaki ténylegesen „gyakorolja” a sztoicizmust, az nem azt jelenti, hogy időnként elvégez pár mentális gyakorlatot vagy ír pár sort a naplójába.
A sztoicizmus gyakorlása állandó belső munka, egy folyamatos elköteleződés az erényes élet és a helyes ítéletek iránt.

A meditáció, a naplóírás, a jövőbeli nehézségek előrevetítése – mind hasznosak.
De ezek csak eszközök. A cél sokkal nagyobb: egy olyan élet kialakítása, amely minden pillanatában a bölcsesség, bátorság, igazságosság és mértékletesség elvei szerint zajlik.

Az igazi sztoikus gyakorló:

• Nem elégszik meg azzal, hogy jól szónokol a filozófiáról.
• Nem csak a könnyű helyzetekben követi az elveket, hanem a legnagyobb kihívások közepette is.
• Nem csupán tanulmányozza a sztoikus mesterek gondolatait, hanem saját életét is eszerint alakítja át.

És ez nem gyors folyamat.
Ahogyan az olimpiai bajnok sem néhány edzéstől válik világbajnokká, úgy a sztoikus bölcsesség is egy életen át tartó törekvés eredménye.

Végül tehát:

A sztoicizmust nem gyakorolni kell – élni kell.
És minden nap, minden döntés, minden reakció új lehetőséget ad arra, hogy közelebb kerüljünk ehhez az eszményhez.

Ahogyan Marcus Aurelius írta:

„Ne vesztegesd az időt más emberek véleményén való rágódással. Légy saját magad legjobb változata, most.” (Meditációk, 8.8.)