Ez a legfontosabb dolog ezekben az őrült időkben
A mai világban van valami, ami nehezebb minden másnál.
Tartalomjegyzék
Nem a pénzkeresés a gazdasági nehézségek közepette. Nem egy hegycsúcs megmászása. Nem egy maraton lefutása, könyv megírása vagy vállalkozás felépítése. Nem is a magas kamatok kezelése vagy a technológiai változások követése.
A legnehezebb dolog manapság – és talán mindig is az volt – az, hogy az embert ne ragadja magával az, ami körülötte történik. Hogy ne veszítse el a józan eszét… az emberségét… és a tisztánlátását.
Ha valaki körbenéz, mindenhol ezt látja: emberek kiborulnak repülőkön, dugókban, közösségi médiában tombol a düh és az összeesküvés-elméletek. Családtagok fordulnak el egymástól. A hírek egyik válságból a másikba rántanak. És valóban – történnek szörnyű dolgok.
Egy történelmi párhuzam is ideillik: i.e. 146 és 78 között, amikor Róma hanyatlásának előszelét érezte, néhány sztoikus filozófus egyetlen mondatban foglalta össze, hogyan élték túl az őrületet:
A szelek tombolhatnak, de engem nem sodorhatnak el.
Ez a mondat talán a sztoicizmus egyik legszebb megfogalmazása.
A világ valóban úgy tűnik, hogy megőrült… és mindent megtesz, hogy mindenkit magával rántson.
De nem szabad hagyni, hogy ez megtörténjen.
Marcus Aurelius példája különösen időszerű. Egy olyan korban uralkodott, amikor a világ talán még sötétebb volt, mint most: pusztító járványok szedték milliószámra az áldozatokat, egy közeli barátja puccsot kísérelt meg ellene, az egész birodalom széthullani látszott. Mégis, ha valaki belelapoz a feljegyzéseibe, újra és újra ezt olvassa:
„Ne engedd, hogy megfertőzzön.”
„Ne veszítsd el az emberségedet.”
„Ne őrülj meg attól, hogy körülötted mindenki megőrült.”
Az egyik leghíresebb gondolata pedig így szól:
„Bármit is mondanak vagy tesznek mások, az én feladatom az, hogy jó maradjak. Mint az arany, a smaragd vagy a bíbor: újra és újra ismételgetem magamnak – az én dolgom az, hogy smaragd legyek. A színem változatlan.”
Gondoljunk Montaigne-re, aki a világ zűrzavarában a dolgozószobájába menekült. Gondoljunk Stefan Zweigre, aki 1941-ben menekültként talált rá Montaigne-ra egy pincében, és aki végül egy egész életről szóló felismerést vitt tovább. Vagy gondoljunk Ciceróra, Cato-ra, vagy Chrysippusra, akik szintén úgy tartották: a filozófus feladata nem az, hogy csatlakozzon a tömeghez, hanem hogy megőrizze méltóságát.
És nem arról van szó, hogy ezek az emberek kivonultak a világból – épp ellenkezőleg. Jelen voltak. Harcoltak. Dolgoztak. Csak éppen nem engedték, hogy a társadalom széthullása magukkal rántsa őket.
Gondoljunk Abraham Lincolnra. Ő is tudta, hogy a rabszolgaság igazságtalan. Tudta, hogy sokan azon dolgoznak, hogy szétverjék az Egyesült Államokat. És mégis… Ő nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a józanságát. Nem engedhette, hogy az indulatok vezessék. Csak egyetlen dolgot engedhetett meg magának: nyugalmat, előrelátást, tisztánlátást.
Ő sem veszítette el az emberségét. És mi sem engedhetjük meg magunknak.
Amikor látsz egy gyűlölködő posztot a közösségi médiában…
Amikor valaki bunkón rád dudál a dugóban…
Amikor a hírek láttán legszívesebben ordítanál…
Ne hagyd, hogy a megőrült világ téged is megőrjítsen.
Ez nem azt jelenti, hogy közömbösnek kell lenned az igazságtalanság iránt – hanem azt, hogy nem engedheted meg, hogy az összetörjön.
Nem szabad, hogy elvegye tőled a reményt, az emberségedet, vagy a figyelmedet arról, hogy te magad is harcolhatsz a változásért.
Maradj jó. Maradj fókuszált. Tartsd a szemed a célon.
Amikor feszültté válik a hangulat…
Amikor a politikai káosz az utcákra is kiömlik…
Amikor a düh, a frusztráció, a fáradtság mindennapossá válik…
Amikor a dezinformáció, a szélsőségek és a teljes nonszensz elárasztja a világot…
Amikor a kegyetlenség és a gúnyolódás társadalmilag elfogadottá válik…
…ne katasztrófaként kezeld, hanem lehetőségként.
Ez az, amiről Marcus Aurelius beszélt, amikor azt írta:
„Ami az útban áll, az magává az úttá válik.”
Ez a gondolat inspirálta több millió embert az elmúlt évtizedben. Vállalkozók alkalmazkodtak a válságokhoz és építettek virágzó cégeket. Sportolók tértek vissza sérülések után még erősebben. Művészek formálták meg szenvedéseikből a legnagyobb alkotásaikat.
De tudod, Marcus valójában nem sikerről beszélt.
A világgal való bánásmódról beszélt.
Arról, hogyan használjuk fel a világ zavaró, bosszantó, vagy épp gusztustalan dolgait arra, hogy gyakorlati példát mutassunk az erényekre.
„Az emberek a mi igazi foglalatosságunk. A feladatunk, hogy jót tegyünk velük, és elviseljük őket…”
Az akadályok gátolhatják a tetteinket — de a szándékainkat és az értékrendünket nem.
Mert képesek vagyunk alkalmazkodni.
Képesek vagyunk a zavaró eseményeket a saját fejlődésünk szolgálatába állítani.
Ami akadályoz bennünket, az előre is lendíthet.
A Facebookon összeesküvés-elméleteket posztoló ismerős.
A politikailag radikalizált rokon.
A dühös idegen, aki csak vitatkozni akar.
Ők nem csupán problémák.
Ők lehetőségek.
Lehetőség, hogy bátorságot mutass.
Hogy az igazságosságot gyakorold, még akkor is, ha veled nem bánnak igazságosan.
Hogy mértéket tarts akkor is, amikor mások provokálnak.
Hogy kiállj az elveid mellett.
Hogy változást érj el ott, ahol lehetséges.
Hogy energiáidat oda összpontosítsd, ahol valódi, pozitív hatást érhetsz el.
Nem könnyű. Sőt, ez lehet az egyik legnehezebb dolog, amit valaha csinálsz.
De:
Nem tudjuk irányítani, mit tesznek mások.
Nem tudjuk befolyásolni a híreket, a politikát vagy a világ elmeállapotát.
Azt tudjuk irányítani, hogy mi mit teszünk.
Hogy engedjük-e, hogy a rossz idők rossz emberré tegyenek bennünket.
Hogy megőrizzük-e emberségünket, amikor mások elveszítik.
Hogy mi visszük-e tovább a fényt, vagy beolvadunk a sötétségbe.
A szél tombolhat…
…de minket nem sodorhat el.
Ez a dolgunk.
Ez a küldetésünk.
Ez a legfontosabb dolog ezekben az őrült időkben.
